EGYÜTT ÉS KÜLÖN

Bács Emese és Holló István festőművész kiállítása

Az együttes fellépés puszta tényén túl Bács Emese és Holló István festőművészek kiállításának címe, az Együtthatás fogalom is arra utal, hogy a két művész alkotómunkája, alkotásai között kapcsolatok, összefüggések vannak. A kérdés minden esetben felmerül a családi kötelékek által is összetartozó művésztársak munkálkodása kapcsán – s fokozottan akkor, mint jelen esetben is, amikor szorosan egymás mellett, közös műteremben dolgoznak – hogy hogyan őrzik, őrizhetik meg művészi önállóságukat, s ezzel együtt vagy ettől függetlenül milyen azonos vonások, milyen hatások, kölcsön- és visszahatások fedezhetők fel, s kinek a törekvései dominánsak? A körülményeket nem ismerő külső, csupán a műveket mérlegelő szemlélő komolyabb stúdiumok nélkül is könnyen felmérheti, hogy ezúttal két, a hagyományos képalkotás igézetében dolgozó, tradicionális táblaképeket és grafikákat készítő, évszázados technikákat alkalmazó művész alkotásai állnak előttünk, akik abban is rokonok, hogy a klasszikus témák és műfajok művelői: életképek, városképek, tájképek és portrék sorakoznak a falakon. Végső soron a stíluseszmény is azonos: a valóságábrázoló, a természetelvű, vagy realista megjelenítő-kifejező attitűd. És a tüzetes megfigyelők azt is regisztrálhatják, hogy a két festő munkái között – az esetenként fel-felbukkanó tematikai párhuzamok mellett – mélyebb összefüggések is felfedezhetők: így például utalhatunk a szemlélődő-figyelő alkotói magatartásra, vagy akár a kolorit hasonlóságára. Mindehhez mintegy különálló műcsoportként, ellenpontként illeszkednek Bács Emese avantgardista szellemű, különös kollázs- vagy assemblage-plasztikái és kollázsszerű beillesztésekkel, idegen anyagokkal gazdagított sík kompozíciói.

A szakmai életrajzokból és az alkotói vallomásokból felmérhető, hogy Bács Emesét a kezdetektől a művész-pálya bejárásának szándéka, a festészet terrénumának meghódítása foglalkoztatja – az erdélyi indulást követően szabályszerű budapesti főiskolai tanulmányokat abszolvált, hogy aztán kiállításaival immár két évtizede legyen jelen napjaink magyar művészetének színterén –, míg Holló István rendhagyó fordulatokat követően érkezett el a kezdetben terápiaként alkalmazott piktúrához: antropológiai bölcsész- és építészeti tanulmányait követően a gyermekkori álom beteljesítéseként csupán az ezredforduló után, a tízes években vált számára intenzívvé a festői munkálkodás és művészi fellépés.

Ez a műegyüttes a közelmúlt egy-két évében született művek válogatása. Bács Emese már a művészeti területek, a kifejezőeszközök, a technikák változatosságával is magával ragadja alkotásainak befogadóit: olajjal festett táblaképek mellett vegyes technikával megvalósított, a színes tust és a ceruzarajzot egyesítő kompozíciók, különböző sokszorosító grafikai eljárásokkal megvalósított lapok mellett itt sorakoznak a hulladék-anyagokból és tucat-tárgyakból konstruált, purhabbal dúsított, festett plasztikái is. Az alaphangot természetesen a mindennapok valóságát, a hétköznapi élet jeleneteit – a téren ácsorgókat, az aluljáró büfépultjánál várakozókat, a zebrán átkelőket – megjelenítő, különös aurát sűrítő, a megragadott pillanat valóságban elillanó varázsát kimerevítő, a mellékesnek tűnő mozzanatokat kiemelő kompozíciók teremtik meg. Fontos a festői nézőpontok megválasztása, a gyakran a dolgok fölé emelkedő, az átfogó, tág panoráma-képet kitáró szemlélői-megfigyelői-festői pozíció. A jelenetek szereplőinek és környezeti elemeinek körvonalai hol roppant élesek, hol meg elmosódottak: a keményen megrögződő élmény és az emlékekké foszló dolgok váltakozása, divergenciája is lényeges befogadói következtetések megvonása előtt nyit kaput. Pataki Gábor művészettörténész egy szokatlan, de e művészi tükröztetésre roppant találó aspektusra hívta fel a figyelmet e festő művei kapcsán: a hangütésre. Valóban: Bács Emese képi megszólalásait különös szólamok színesítik, alkotásait az élet lüktetését, a dolgok természetességgel palástolt, ám mégsem evilági voltát tolmácsoló különleges atmoszféra hatja át.

Holló István számára a festészet a valóság, az ember, a természet kitartó megfigyelésének, alaposan megtervezett körüljárásának és pontos analizálásának terepe. Az akrillal festett, sok esetben vegyes technikával megvalósított vásznakon arcképek és tájak jelennek meg. A portrékon furcsa arcok furcsa kifejezéseivel szembesülhetünk, mert az arc a festő számára nyilvánvalóan nem egy valós személy hű, reális megörökítésére teremt lehetőséget, hanem sokkal inkább az általa való, sokszor expresszivitásba hajló, felfokozott érzelmek, magatartások, reakciók kifejezésére. A tájak sem csupán a környezet leképezései: e motívumai mögött is csak sejtésszerűen rejtőzködik a természet valós képe. A tágra nyílt égbolt alatt húzódó vízparti táj, a vízfelület és az égbolt együttjátszásának megfestésével a művész a színek és a formák, a foltok és az alakzatok révén közvetített benyomásokkal, tünékeny hangulatokkal és fel-fellobbanó indulatokkal tolmácsolja érzéki mondandóit. Akár a portrékat, akár a tájképeknek nevezhető kompozíciókat vizsgáljuk, mindkét képsorozat esetében valamifajta nyugtalanságra, zaklatottságra emlékeztethetünk. Holló István egy 2018-as alkotói vallomása mintegy megelőlegezte e most bemutatott műveket: „A festékfelvitel nemcsak ecsettel, hanem hengerrel, léccel, vonalzóval, raszterhálóval, pukkasztófóliával, rongyokkal történik, ezért képeim szöges ellentétben állnak azzal, amit a mai művészeti értéknek tekintenek környezetemben. Az erős, nem mindig természetes színek, a mai trendekhez képest elnagyoltság, a rajzi tudás konkrét megfoghatóságának mellőzése, a szigorúan vett technikai bravúr hiánya fogja jellemezni képeimet.” És lőn. itt valóban nincs helye a mívességnek, a cizelláltságnak, a részletszépségeknek: a művészi üzenet nyers és kemény festői effektusokkal élő.

Átfutva a kiállítási nyilvántartásaikat nyugtázható, hogy a két művész most jelentkezik első alkalommal közös tárlattal: nem tudható, hogy miért csak most érkezett el ez a pillanat, s majd az idő eldönti, hogy alkotóútjuk, alkotómódszereik, művészeti kezdeményezéseik a közös, vagy az önálló fellépések indukátorai lesznek a jövőben. Az Együtthatás-kiállítási anyag arról tanúskodik, hogy a két alkotó kollekciója önálló egységekként és a művek mélyrétegeiben meglelhető kapcsolatok révén így együtt is autentikus, a kor valóságával, napjaink aggasztó jelenségvilágával szembesítő, érvényes mondandókat, kifejezéseket összegző műegyüttes. Ezt ők úgy fogalmazták meg, hogy mindketten megyünk a saját utunkon, de azért összefüggések vannak. További, éltető különállásokkal és ösztönző kapcsolódásokkal áthatott alkotómunkát kívánva nyitom meg, ajánlom figyelmükbe Bács Emese és Holló István festői alkotópárosának kiállítását.

Wehner Tibor

Bács Emese a városba megy Besétál a metróaluljáróba, körülnéz, szemének fókusza embertömegek kék, rózsaszín és nápolyisárga villózásán keresztül megakad egy finom raszterű hálón, mely mögött ugyancsak embertömegek vonulnak, s mert mellmagasságban nézi őket, a szemmagasság mellmagasságában ezért hát groteszk arcok tömegévé, állarcok tömegévé, maszkok tömegévé rázódnak szét és össze és elkalandozik a figyelem, lám ott egy kisgyerek siet,varrott kabátja manóvá, bábuvá, babává varázsolja a meglehetős szürke tömegben, kivirít, kiszólít és akkor tovább halad a szem, fókusza, s lám két autóbusztömb mögött egy bérház sárgás oldalán ott a jel. Jel, mely mutatja, hogy ő, hogy én, hogy a néző és az őt néző néző ott van BÉ és E. két személy és egyben egyetlen nő,aki a városi folklór szerint csupán tanácstalan csellengője emez életnek, valójában a tüzetes megfigyelő, az elemző, a szinesztéziával munkálkodó, a színharmóniát rendező-rendezgető,vagyis a nagy bábjátékos. És akkor lemegy , bemegy, átmegy a városon a műterem kis szobájába és előveszi az egyforma táblácskákat, a műanyagpalackokat, a gyufaszálakat, vastag ecsetet márt keserűen zöld festékbe, át, meg átfesti ezzel a méregzöld méreggel a mérges arcot ami pálcából és töredékből áll, töredékek töredékéből, emberi törek, a városi tarló elhullajtott arcai állnak itt majd szépen sorba,és akkor Bács Emese felemeli tekintetét , s egy pillanatra ránk figyel. Nem, át, fölöttünk az ég felé,ahol már úsznak a felhők, melyből gyermekei ereszkednek alá, s mennek a metró bejáratához, a játszótér kerítéséhez, a mászókához és Bács Emese ezt is meglátja,megfigyeli, le, meg lerajzolja, át , meg átvarrja és építi és rombolja és feszíti és finom gézhálóval bevonja, mossa a város minden szennyesét és képpé, meg szoborrá tornázza a vásznat, a padlószőnyeg darabot, a lábtörlőt,a földet. Bács Emese most ki és kifelé jön, hóna alatt arcok bábuk és egy szelet valóság, és egyes szám első személyben mond egy igazságot. Olyan igazságot amilyet csak egy városi anya, egy városi művész, egy városi, egy urbánus folklorista tud, azt az igazságot , hogy itt te is élsz, itt élsz te is, élsz te itt? Mert ő, mert én, mert mi itt élünk. Szociológiailag körülírható, választási körzetekre osztható és újraosztható, penész színű-szagú bérleményekben, megosztottan és beosztottan, színek, napok és rangok szerint beskatulyázva. S nem nézünk egymás szemébe, s nem is tudunk egymás szemébe nézni. Csak Bács Emese próbál itt már 10 éve a körülötte rohangálók szemébe nézni, s neki talán sikerül is. Sinkó István *** Bács Emese munkáihoz „A legegyszerűbb dolog, hogy saját környezetemet dolgozom fel… Egyre mélyebben tudom magamat beleásni, tehát nem kifelé megyek, hanem egyre beljebb…” (Bukta Imre) Akár Bács Emeséről is szólhatnának a fenti sorok, amelyek a fiatal művésznő elő- és példaképétől Bukta Imrétől származnak. Bács Emese aktív és termékeny tízéves alkotói múltjának elsődleges jellemzője, hogy az ürügyül szolgáló városi tájkép csupán tematikai mankója annak a művészi folyamatnak, amely a látható valóság leképezésétől ez egyre elvontabb, ironikus világlátás kibontása felé vezeti az alkotót. Bács Emese 2004-ben diplomázott a Képzőművészeti Egyetem festő szakán, ahol Maurer Dóra és Gaál József voltak a mesterei. 1999-től aktívan foglalkozott grafikával, manapság figyelme elsősorban az épített és festett tárgyak, reliefek és festmények felé irányul.Amikor pár évvel ezelőtt egy csoportos kiállításon először találkoztam Bács Emese festményeivel rögtön feltűnt munkáinak az a keresetlen őszintesége, egyedi karaktere, nyers ereje, ami reprodukción keresztül soha nem a valóságnak megfelelő módon érzékelhető. Az is nyilvánvaló volt az első találkozás alkalmával, hogy Bács Emese nem a decens polgári szalonok szépen kárpitozott kanapéi fölé festi képeit. Munkái kifejezetten súlyosak és magukba hordozzák a formai esztétizálás teljes tagadását, amely egyszerre teszi e produktumokat (nem véletlenül hanyagoljuk a hagyományos festmény vagy szobor fogalmát, Bács Emese lazán és kötetlenül kezeli a képzőművészet műfaji határait) kortalanná és egyben örökké divaton kívülivé. Nem új keletű tendencia, hogy művészek egész életművüket szentelik arra, hogy műalkotásaikon keresztül találják meg az elveszett és visszahozhatatlan gyermekkor nyílt őszinteségű, automatikus és ösztönökre hagyatkozó alkotásfolyamatát, amely az intellektus tudatos háttérbeszorításával az elveszettnek hitt hitelesség megtalálásának egyik lehetséges útja. Ha történeti példákat szeretnénk hozni, ide sorolható a szürrealizmus automatikus alkotásfolyamata, a CoBrA csoport tagjainak tevékenysége, de ezt kutatta az informel és Henri Michaux is. Tagadhatatlan, hogy Bács Emese alapvetően a klasszikus avantgárd festészeti tradícióiból (expresszionizmus, Kurt Schwitters Merz-művei) építi saját művészi világát mégsem hagyható figyelmen kívül az arte povera hatása munkásságára. Bács Emese azonban öntörvényű és örökösen kísérletező festői látásmódjában izgalmas módon elegyíti a hagyományba illeszkedő és azon kívül álló, kortárs jelenségeket. Így merül fel műveinek esetében a trash vizuális látásmódjával vonható párhuzam, vagy az újrahasznosító/recycling kultusz trendjéhez való illeszkedés. Ócska bulvárújságokból meríti kompozícióinak motívumait, a tetszetős helyett a banális, egyszeri, mulandó inspirálja. Azon túl, hogy munkái sokszor romlandó anyagból készültek, tehát magukba hordozzák a megsemmisülés lehetőségét, Bács Emese mégsem a tudatos trendkövetés vagy ideológiai megfontolás céljával választja meg műveinek anyagát. Kifejezésmódjának őszintesége már-már zavarba ejtő. Önmagáról azt vallja, realista azonban van művészetében valami nehezen szavakba önthető, gyermeki kíméletlenség. Ennek egyik oka éppen anyaghasználatában keresendő. A felvállalt ösztönszerű festésmód, ami sokszor elnagyolt, absztrahált formákkal , tömegekkel jellemezhető, „csóró anyaghasználattal” párosul. Szőnyegre, műanyag kárpitra, gyékényre, vastag és brutális lábtörlőre applikálja, építi, festi, hányja városképeit, ezeket a kakofón urbánus hangulatokat. Bács Emese néha önmaga nehezíti meg saját feladatát: olyan anyagokat alkalmaz, amelyek magukba szívják a festéket, vagy épp eltaszítják azt.Bács Emese éppen annyira önfejű művész, amennyire bekategorizálhatatlanok munkái. Tehát magától értetődő nyitottsággal, sallangoktól mentesen építi világát, a városi létezésből táplálkozó motívumok kesernyés és fanyar humorú anzikszát, amely a nagyvárosi civilizációban élő, társas magányra kárhoztatott arctalan és személytelen tömegekről, az egyén(iség) elidegenedéséről szól. Külvárosok aluljáróit, körülkerített építési területeket megjelenítő alkotásai sokszor nem is egyértelműen festmények, hanem tárgy-reliefek. Az illúziót keltő, síkra applikált filc és fadarabok, gyufaszálak vagy fonál és spárga végek plasztikusságot, térbeliséget kölcsönöznek munkáinak. És bár ezeket az anyagokat átszellemíti, új kontextusba helyezi, amit művel az mégis a legmerészebb barkácstechnika, afféle csóró művészet, ami már antiesztétikus külsejével is éppen elegendő okot ad a provokációhoz. Ahogyan provokatívak és a művészet egészét iróniával kezelőek például lábtörlőre készült festményei.Bács Emese művészi módszere egy állandó, folytonos anyagkísérlet, maguk a létrehozott művek, legyen az festmény, festett tárgy-relief vagy lécekből épített maszk-szobor a maguk érzéki-konkrét tárgyiasságukkal viszont mindig egy adott szituációhoz kapcsolódnak. (Ez utóbb említett, hulladékokból készített, archaikus formavilágú maszkok minden esetben alap lelkiállapotokat tükröznek így kevésbé kapcsolódnak narratív festményeihez.) Ez a szituáció pedig a város-élmény, egészen pontosan a kint esztétikája, ugyanis műveinek jelentős része az utazás, az utcán való létezés, a hétköznapi közlekedés, helyváltoztatás monotóniája körül forog. Bács Emese dekompozícióra épülő művei azt mutatják meg, ami banális: külvárosok, aluljárók, buszpályaudvarok és elmosódott játszóterek képét, amelyekről nem derül ki, hogy pontosan hol vannak, azonban mindannyiunk számára ismerősek. Ez a definiálhatatlan lokalitás egyfelől általánosít, másfelől szabaddá teszi a művészt.Bács Emese a kint és még kijjebb viszonylagosságát vizsgálja a város egyik állandó elemének a kerítés, a korlát vagy a rács motívumának segítségével. A rács minden esetben ambivalens, legalábbis kétértelmű nézőpontból kérdez rá, arra, hogy mit is tekinthetünk rács mögötti világnak, ki a „bebörtönzött” és ki van a kerítés túlsó felén, a szabadság oldalán. Választ nem kaphatunk, hiszen nincs a kérdésre helyes megoldás.Bár Bács Emese legtöbb művén közvetett módon egzisztenciális kérdéseket feszeget, mégsem tekinthető költői vagy poétikus alkatnak; egyszerű, leíró jellegű címválasztásaiban a megmásíthatatlan valóság súlya némi személytelenséggel, távolságtartó művészi magatartással párosul. Bács Emese tíz éves alkotói tevékenysége egyszerre sokszínű, változatos ugyanakkor koherens és kiforrott művészeti magatartásról tesz tanúbizonyságot. Nem másról, mint a kísérletezés állandóságáról. 

Szabó Noémi

Barkácsolt arcok Talán nem meglepő, hogy a művészeti pályán tíz éve aktívan jelen lévő Bács Emese műveivel kapcsolatban sokaknak hasonló fogalmak, jellemző szókapcsolatok vagy épp asszociációs gondolatjátékok jutnak eszébe: nyers, őszinte, keresetlen, profán, karakteres, anti-esztétikus, merész, tákolt, expresszív. Bár e fogalmak helytállóak, azonban önmagukban nem visznek közelebb az alkotó mélyebb megismeréséhez, ugyanakkor a befogadó számára egyfajta kortárs művészeti Szent Johannaként, makacs és saját útját járó figuraként írják le a művésznőt.Az igazság az, hogy Bács Emese műveivel nem egyszerű mit kezdeni, mert már első ránézéskor is emocionálisan hatnak; előbb azonosulunk a mélyükből fakadó igazsággal és nyers őszinteséggel, mint hogy az analizáló / reális énünk feltenné az olykor jogos kérdést, hogy miképp lehet a fiatal alkotó olyan merész, hogy sutba vág minden anatómiát és képépítési szabályt és teljesen öntörvényűen hányja egymásra motívumait. Bács Emese valójában ösztönművész, akinek örökösen kísérletező festői látásmódjában izgalmas módon vegyül a klasszikus hagyományba illeszkedő művészeti örökség (arte povera, Mertz, expresszionizmus) és a kortárs jelenségek -mint a trash kultúra, vagy a recycling gondolatkör- vizsgálata. Bács Emese ugyanakkor összművész; festményt szoborként, reliefként épít a populáris kultúra szeméthalmáról kimenekített banális tárgyakból, olcsó, múlékony, „butuska” rekvizitumokból. Módszere kettős: vagy kollázsként, asszamblázsként integrálja a művészi felhasználás számára idegen tárgyakat festménnyé, vagy inkább szobrászati produktumnak tekinthető reliefeket konstruál (mint az újabb Maszk sorozat). Bács Emese éppen annyira önfejű művész, amennyire bekategorizálhatatlanok munkái. Magától értetődő nyitottsággal, sallangoktól mentesen építi világát, a városi létezésből táplálkozó motívumok kesernyés és fanyar humorú anzikszát, amely a nagyvárosi civilizációban élő, társas magányra kárhoztatott arctalan és személytelen tömegekről, az egyén(iség) elidegenedéséről szól. 

Szabó Noémi

Tolnay Imre Emberkerti tudósítások Bács Emese gyűjteményes kiállítása Egy idősebb képzőművész kategorizálgatta egyszer úgy a képző-és iparművészetet, hogy a kép(zőművészet) az, amit a falra teszel, iparművészet az, amit használsz, például amin jársz, ezért a gobelin, az bizony mindkettő. Nyilvánvaló, hogy az efféle definíciók ritkán megingathatatlanok. Bács Emese képzőművész munkássága több tekintetben kíméletlenül felülírja, összemossa e műfaji határokat. Olyan hordozókat, sőt lássuk be, sok tekintetben olyan témákat is választ festményeihez, amelyeken átgyalogolunk, amelyek mellett – például valamely helyi járatnak köszönhetően – elrohanunk, vagy amelyekben benne rohanunk, rohadunk. Ha a keleti filozófiák révén nem férkőzött volna be kultúránkba a „köztes lét” fogalma, akkor Emese képeit most bátran nevezhetnénk köztes létünkről szólóknak. A nagyvárosi lét színhelyeit, a szó többféle értelmében közhelyeket fest, egyszer használatos tárgyainkról, sőt sokszor – a hatást fokozandó – gagyi hordozókon, (be)helyettesít(het)ő anyagokat is felhasználva. Legkorábbi festményein a városi terek, enteriőrök és exteriőrök – utcák, aluljárók, megállók, zugok és utcák atmoszférájába kalauzol. Ezek mind valamilyen talányosan, misztikusan láttatott, de hétköznapi történés helyszínei, egy-két jelzésszerű, sokszor arctalan alakkal, ottfelejtett szimbolikus járművel, főként villamossal.Bács Emese 2006-ban kollázs-technikával gazdagított, összetett festői stíluselemekből felépített portrésorozatot, egyfajta kortárs, expresszív ikonosztázt készít, melyet 2007-ben is folytat, közben vissza-visszatér városi életképeihez, olykor disszonáns, zaklatott hangulatú, olykor szürreális zsánereihez. Mindezekkel párhuzamosan szobrászati és grafikai sorozatokat hoz létre a huszadik századi stíluselemekben megmártózva, a műfaji-esztétikai keretek feszegetésével, anyag-és felületvallató kísérletekkel. Bács Emese közelmúltbeli képei (is) többnyire riportszerű tudósítások banális hétköznapi eseményekről, tömegközlekedésről, bevásárlásról, a nagyvárosi létről, vagy inkább életről. Utcaképei, városrészletei, köztük játszótér-részletekkel mind a mi – hol komikus, hol tragikus – játszó-terünket ragadja meg, sokszor lomtalanított anyagokra, azok asszociatív üzenetértékét hangsúlyozva, arra rájátszva. Nyers színek, gesztusok és azokat sokszor minden tekintetben felülíró rusztikus anyagok applikációi, gyakran felületesen, jelzésszerűen vagy éppen infantilisan odavetett részletek, információs piktogramok, táblák dzsungelének ironikus, közönyös képi idézgetése.Munkái hordozójaként és tartozékaként egyre gyakrabban alkalmaz szokatlan tárgyakat, anyagokat, ráadásul sajátos önkénnyel, öntörvényűen. A beemelt műanyag háló, gyufák, rongy, fadarab, hullámpapír egyrészt a konzumvilág anyagiságát hozza közelebb, másrészt a festmény meghitt, intim mivoltával ironizál-polemizál, miközben egyúttal új ikonográfiai-formai-technikai elemekkel gazdagítja amúgy klasszikus gyökerű piktúráját. Új, kelet-európai fauvizmust valósít meg, a francia vadaktól ismert, mára már klasszikus, festőiséggel, de térségünket, önazonosságunkat kifejező ruralitással, bár nem mindig letisztultan ható eklektikával és formai-stiláris szélsőértékekkel. Bács Emese képzőművészi ténykedése, a nagyvárosi pörgés felől szemlélődve is a perifériák iránt érzékenységre, magas hőfokon égő alkatra utal. Nemcsak az utóbbi időkben készült festményeibe bátor-naiv pimaszsággal, nagy méretben beírt-befirkált monogramja és személyes dátumai, tömör megjegyzései, hanem festői temperamentuma, a történések, emberi játszmák közelébe férkőzése vagy azok nyomában rohanása is közvetítik átélő személyiségét. Keserédesen, de ugyanakkor szkepszist és felelősségérzetet sugallva tudósít rólunk, a magunk teremtette, csillogásában is esendő és hazug rendszerről, a sokszor állatkert-szerű emberkertről. Szóval valamelyest mégiscsak ittlétünk köztes lét-jéről tudósít ez a nő a képeivel.Városi Művészeti Múzeum, Magyar Ispita, Győr, 2011. október 23-ig Bács Emese Structus című kiállítása a Kogartban.Hemrik László megnyitó-szövege 

Bács Emese lassan tíz éve hozza a városból, a város pereméről a festményeit, és immár egyre inkább a kollázsait és ma már szobrait is. És ha városperemén, akkor már szolidaritás, baloldaliság és válság is. Ütött-kopott, amúgy meg életbevágóan aktuális szavak volnának ezek, de, hogy mit kezdünk velük, az rajtunk áll. Bács Emese láthatólag felvállalja, aktivizálja őket, ugyanakkor fontos megjegyeznünk, munkáira még véletlenül sem jellemző a direkt politizálás, miközben az is igaz, hogy átjárja őket a szociológiai érdeklődés, s így azokban nemcsak vizuális hatásokat, hanem társadalmi és lelkiismereti kérdéseket is boncolgat. Bács Emese művészete - nagyon leegyszerűsítve - a névtelen tömeget, a magányos városlakót és a nagyvárosi környezetet szembesíti a nézővel. A huszadik században ez a feladat jobbára a valóságba szívesebben harapó fotográfiára hárult, amely egy-egy megrázó képpel hatalmas tömegeket képes ma is megrendíteni, de valljuk be, időnként hatásvadász eszközökkel. Ennek ellenére vagy éppen ezért jó néhány elméleti szakember, kortárs művészeti fórum, kurátor várna el még több érdeklődést a társadalmi mozgások iránt a képzőművészettől. (Zárójelben jegyzem meg, hasonló jelenségek játszódnak le a kortárs magyar irodalomban is.) Az okok összetettek, melyek között bizonyosan szerepel a személyes érdeklődés hiánya, a félelmek, amelyek a hatalom, a szakma, vagy akár a piac, a műkereskedelem rosszallásából táplálkozhatnak.Minden ízében városi képeket, műveket láthatunk itt tehát, bennünk a városi táj, környezet és annak tipikus lakói, akik olyan staffázsfigurák, akikre a művészi tekintet keresett rá és nagyított fel, hogy aztán így együtt, a látott környezet és benne az ember utaljon arra az egyre nyilvánvalóbb tényre, hogy már maga a világegész urbanizálódott. Az urbanizáció fogalma sok negatív konnotáció mellett, még is csak jelen valamiféle elkötelezettséget is, és az akkor már ilyen-olyan reményt, hitet, tudatos választást. Bács Emese városi tájba vetett alakjainak nem sajátja mindez: kötődőnek ugyan a városhoz, a belváros pereméhez, de anélkül, hogy valójában azonosulnának vele, és ez az üresen szabad kapcsolat meg rosszkedvet, sokszor gyanút szül a várossal, és úgy általában mindennel és mindenkivel szemben. Nem ezekért az emberekért van a város, de még az sem igazán mondható, hogy ők lennének a városért, időnként úgy érezzük, lemondtak egymásról. Nem azt a világot és kultúrát éljük, amelyben a néma tömeg figyelmet érdemelne, max. csak futólag, a szólamok szintjén. A civil kurázsit se a megkopott lelkű, elhasznált, városi emberekben keressük. Bács Emese figurái semlegesek, passzívak, csak elviselik, nem pedig viselik a várost, értsd nem használják azt. Paradox módon ezt erősítik fel Emese kollázsaiban megjelenő anyagok is, amelyek éppenhogy jól használhatóak, igaz, és ez nagyon fontos, könnyen meg is szabadulunk tőlük. És itt egy igen lényeges ponthoz érkeztünk, mert nemcsak arról van szó, hogy a művész felerősíti a talált tárgyakkal, anyagokkal a használhatóság és az eldobhatóság bonyolult konstellációját, továbbá nem csak érzékibbé teszi a figurák lehetséges életét, szűkebb és tágabb környezetét, hanem azt is eléri ezzel a képépítő gesztussal, hogy felülírja a „hiábavaló” festészetet, és ettől kezdve, már valóban nemcsak esztétikai dimenziói lesznek a tárgyainak, a műveinek.Bács Emese jellemzően csak a figurák karakterét láttatja, testtömeget, mozdulatokat, széles gesztusokat, arcéleket, csak sejteti a megformált figurák lelkét, összetett személyiséget, s így nyilván több feladatot rak a nézőre, kivált a szintetizáló gondolkodásra hajlamosakra. Keresed és lásd meg az embert is a jelenségek, a tények, teóriák mögött! A színes panelekből épített szobrai viszont beemelik a kiállításba az egyedit, az irracionálist, sőt a kisplasztikák ceruza és tollszár elemei a művészre is utalást tesznek.De visszatérve a fő tematikai bázisunkhoz, a városhoz, elmondható, hogy annak az átmenő forgalomnak szabad utat engedő, széles körutjai, de még a közterei sem a teremtő szabadságról szólnak itt, inkább csak zajos, rideg, máskor színesen bugyuta keretet biztosítanak egy átmeneti élethez. Kevesen járnak olyanok ezeken a tereken, aluljárókban, utcákon, akik érdemi választ adnának ezekre a költői kérdésekre: hol itt a magas életminőség, egyáltalán a boldogulásra való esély? Meggyőződésem, hogy egy város, ha az nagy is, mégha vízfejként is billeg olykor egy ország testén, csak akkor igazán város, ha képes meghitt, akár falusi/vidéki aurát, környezetet biztosítani a lakóinak, ellentmondva ezzel Louis Wirth azon szociológiai tételének, hogy a városi viszonyokra kötelezően a másodlagos emberi kapcsolatok a jellemzők, amelyek felületesek és átmenetiek.Azt gondolom, erre a problémára is reflektál Bács Emese, de nyilván a művészet, a művészetének szűrőjén keresztül, ennek pedig az lesz a velejárója, hogy ezt a nehéz és súlyos tematikát továbbra sem hagyja magába roskadni, a teljes nihilbe süllyedni. Mindez köszönhető a töretlen komponálási olykor dekomponálási kedvnek, a visszafogott, de még is nagy spektrummal bíró színhasználatnak, s immár az egyre bővülő eszköz- és anyaghasználatnak, a térbe lépetett színes, archaikus zamatú esendő és meditatív szobroknak, hogy aztán így együtt tágítsák és bővítsék tovább Bács Emese karakteres világát. 

Budapest, 2012. január 6

BE a városba (n) Bács Emese kiállítása a debreceni Halköz Galériában július 22-ig látható 

Bács Emese a városba tart, azaz B. E. bemegy a városba, útja minden egyes állomása egy –egy kép. Színes, robusztus, erősen folthatásra épülő városi jelenetek, épületek, játszóterek ahol gyermekeivel kicsit megpihen, a gyöngyösi úti metrónál ki- vagy leszáll a metróba. A szerelvény utasai talán már egy hóeséses téli napon szállnak ki a felszínre. Apró történések egy mikrovilágból, jelentések a hétköznapok semmiségeiről.B. E. monogramja fel- feltűnik a házfalakon így-is- jelezve jelenlétét. B. E. azonban nem krónikása a városnak, szemlélődik, de nem a tér, hanem talán a múló idő érdekli. Képeinek filmes vágású kompozíciói, a képsík alá közelibe komponált gyalogos arcok egy videofilm képkivágásait idézik. A profilok, a ki nem dolgozott, kevés karaktert mutató arcok is az időbeliség érzetét segítik, mint akik elhaladnak a néző- nézelődő mellett. Vissza, szembe sose néznek. Bács Emese városképeinek idő- és ideiglenessége az „alla prima” festésmódban, a vaskosan, szinte a vásznon kevert színek brutalitásában és a kontúrnélküli alig-formák megjelenésében is kifejezést nyer. Felerősíti mindezt az utóbbi években megjelenő kollázs- technika, az alig alapozott vászon, vagy épp a részletező festésmódra teljesen alkalmatlan szőnyeg, párna, vagy huzat alap. Ennek a befedése olajfestékkel eleve kizárja a cizellált előadásmódot. Ráadásul Bács új effekteket talált. Játszótéri képein először alkalmazta a spárga, fonal rátétet a kerítés illúziójának létrehozására. Az amúgy is raszterszerű felületeket tovább formálták a gyufa, anyag és fotómontázs- kollázs elemek, melyek hol fontos alkotóelemként, hol kiegészítő effektként jelentkeznek.Bács legutóbbi képein szúnyoghálószerű szitaanyaggal borítja a már megfestett képet, s arra újólag rádolgozza az előtér figuráit. Ez finom hóeséses hangulatot ad téli városképének. Így hát az is kijelenthető, hogy a nézelődő, szemlélődő festőnő érzéki hatásokkal is tovább fejleszti a városképélményt.A színhasználat direktségét is fegyelmezi a sok kollázs- elem, s ugyanakkor struktúrákat is beemel a képmezőbe.Bács kísérletező, elégedetlen alkat. Keresi a legjobb kifejezési formát és nem elégszik meg a részeredményekkel. Ez okozhatja azt az érzést, hogy egyes képeken a kevesebb „rátét” talán jobb lett volna, a lényeget fedi a sok felület. A képek többsége azonban erős élményanyaggal bír, a kereső- kísérletező festő tartalmat és formát egyensúlyban tart. A méretváltások- számos kisméretű kép mellett néhány nagyobb formátumú vászon is látható a tárlaton- segítik a városi lüktetés megjelenítését. A városképeket bemutató tárlat úgy tűnik egy kisebb sorozat része, hisz a pályán való megjelenésének 10. évfordulóját ünneplő művésznő a győri Városi Művészeti Múzeumban retprospektiv tárlaton számol majd be eddigi alkotói korszakairól. Itt jeleneik majd meg teljességében a 2006-ban indított portrésorozata, melynek groteszk figurái és egyben technikai sokszínűsége eltér a fentebb elemezett városképektől, s ezen a szeptemberi tárlaton lesznek láthatóak hulladék és faanyagból készült kisplasztikái is.

Sinkó István

ample text. Click to select the text box. Click again or double click to start editing the text. Dictum non consectetur a erat nam at. Aliquam malesuada bibendum arcu vitae elementum curabitur vitae. Tellus mauris a diam maecenas sed enim ut sem. Ipsum faucibus vitae aliquet nec ullamcorper sit amet risus nullam. Pretium nibh ipsum consequat nisl vel pretium. In eu mi bibendum neque egestas congue. Vitae ultricies leo integer malesuada nunc. Nibh praesent tristique magna sit amet purus gravida. Diam volutpat commodo sed egestas. Gravida dictum fusce ut placerat orci nulla pellentesque.